Csütörtök reggel korán keltem, egészen pontosan hat órakor. Egy óra múlva aztán indultunk is apával Pestre, hogy fél kilenc és kilenc között (ahogy előző este megbeszéljük) a Keletinél legyek. Én érkeztem elsőnek. Zsófi volt a második, a fiúkra pedig még várni kellett egy kicsit. Végül megérkezett Geldar és Faffy (kész szerencse, hogy nem kell a névadással szenvednem, mindenkinek van már sajátja az inkognitóját megőrzendő :D Még Zsófira kéne valamit kitalálnom...), utóbbival addig 11,5 (asszem, ebben egyeztünk meg) percet töltöttem el összesen, szóval gyakorlatilag akkor ismertem meg. Tehát, a kocsi begördült a parkolóba, aztán indulhattunk is Erdélybe!! :)
Az út jól telt. Megálltunk ebédelni (némi zsemle) a Tiszánál, tök jó volt, sose voltam még ott. Tényleg szőke! :) Békéscsabán felvettük Marcit (akit Sheldonként emlegetnék most, ha maradt volna a fizika szakon, de végül nem, szóval Marci marad). Az anyukája készített nekünk valami zöldbabos-tésztás kaját, isteni finom volt! Miután megkajáltunk, immár öten indultunk tovább. Érdekes volt, hogy amint átértünk a határon, egyből tehén volt az út közepén :D Utána még többször is megálltunk, ültünk vonatok tetején, besétáltunk a Köves-Körösbe, ilyesmik. Egyszer megálltunk (még Magyarországon) egy Tesconál, hogy ne az út mellett hívjon a természet (ez de sz@rul hangzik – meg már megint zárójelezek… :D). Faffy stílusosan leparkolt, csikorgó kerekekkel, majd mikor kiszálltunk, megjelent az őslakosság. Odajött hozzánk egy nő, kezével takarta a száját – később megmagyarázta, hogy azért, mert otthon felejtette a fogait -, és próbálta meggyőzni Faffyt, hogy ez így nem igazán megfelelő vezetési stílus, majd felhívta figyelmét a veszélyekre. Természetesen nem ezekkel a szavakkal. Felbátorodtak a bácsik is, és azt a rövid utat a bejáratig kikövezték nekünk „bölcsességgel”. Persze süket fülekre találtak, de azért vicces volt :D Azt a települést nem szerettük meg, pláne úgy, hogy a hipermarket olyan picike volt, hogy egy szerencsétlen mosdó sem volt benne. Nem volt egy sikeres akció :D Az úton amúgy minden rendben volt, mint legkisebb, én ültem hátul középen, aminek a szerpentinen láttam először és utoljára némi kárát. Mert a rally az ugye rally. :) De hamar megérkeztünk. A falu nevét pontosan nem tudom, de annyira nem is hiszem, hogy lényeges volna, azon kívül, hogy a táj eszméletlen volt, más nemigen volt ott – sőt. A falu végében vertünk tábort ott, ahol a helyiek a teheneiket, lovaikat meg a birkáikat legeltették. Este sátrat vertünk, tábortüzet gyújtottunk, felmentünk a szemben lévő dombra, ahol szerencsére elcsíptük a naplementét és az első csillagot – igazán gyönyörű volt. Valamit eszegettünk vacsorára, beszélgettünk, melegedtünk a tűz körül. Miután minden mesterséges fény elolt, felnéztünk az égre. Egyszerűen káprázatos volt! Ott, a világ végén, a végtelen ég alatt a milliónyi szikrázó csillagot bámulni… nem is tudom, mihez hasonlítsam! Egyből megtaláltam a nagy göncölt, amire büszke voltam, Geldar továbbiakat is felismert, én pedig újakat hoztam létre. Éjjel alig tudtunk aludni, annyira hideg volt – 1000 méter azért mégiscsak 1000 méter. Pizsama, pulóver, kabát és takaró volt rajtam, mégis csak akkor tudtam elaludni, mikor a napsugarak már melengetni kezdtek. Akkor se sokat, mert a helyiek az első napsugárral hajtották ki a sátraink közé a bocikat reggelizni. Úgyhogy mindenki fáradt volt, még Faffy is küzdött a hideggel, pedig ő úgy döntött, inkább a kocsiban éjszakázik, ahol fűteni is tudott. Egy kis reggeli után végül útnak indultunk a kitűzött cél, a Nagy-Bihar csúcsa felé. Rögtön utunk elején csatlakozott hozzánk egy kis fekete-fehér kutya, aki majdnem végig velünk tartott, s akit későbbi, nagy barátságuk során Faffy Sancheznek keresztelt el. A kutyus nagyon ismerte az erdőt és a hegyeket! Amúgy elég kis aranyos volt, nagyon tetszett, ahogy lobogtak a kis fülecskéi, mikor szaladt ^^ A túra eleje halál volt, vagy 20 percig meredeken mentünk a hatalmas köveken. Kemény volt… de a kilátás, ami a hegyen várt, bőven megérte! Le is ültünk egy kicsinyég, pihentettük megkínzott tagjainkat és ettünk. Választottunk magunknak fát a tájban, megnéztük, honnan is indultunk, valamint megpillantottuk a Nagy-Bihar még igencsak távoli csúcsát. Szerencsénkre halálos emelkedő már nem volt több. Borókák között meneteltünk egy darabig. Elcseverésztünk út közben, majd szép lassan szétszakadoztunk. Faffy és Sanchez bőven mindenki előtt, középen Geldar és Marci, és tőlük kicsit lemaradva Zsófi és én. Ekkor kezdett valahol a távolban dörögni az ég. Ahogy haladtunk, egyre közelebb és közelebb ért hozzánk az a bizonyos felhő, végül teljesen körülölelt minket, az eső pedig teljes erőből szakadni kezdett. Tiszta szerencse volt, hogy reggel az utolsó pillanatban mégis betettem a hátizsákomba az esőkabátot! Állítólag úgy néztem ki benne, mint egy román öregasszony. Szerintem meg úgy, mint egy madárijesztő, akit áthúztak valami színesen. De nem foglalkoztam vele, vízálló volt, és kész :D Ennek ellenére csurom víz voltam alatta is, a hajamból csöpögött a víz, a szemüvegemen meg egy idő után nem láttam keresztül. Marci valahogy lemaradt, én meg valahogy begyorsultam, szóval utolértem Geldart, de semmit se láttam belőle a felhő meg a vizes/párás szemüvegem miatt. Nemsokára Faffyt is beértük, addigra elállt az eső és valamit már látni is lehetett (no meg végre le lehetett venni az esőkabátot… pedig nem lett volna érdemes). Sanchezt közben elvesztettük, a kis blöki lelépett, amint esni kezdett, pedig tényleg nem volt sok a csúcsig. Ez után Faffyval ketten törtünk bőven előre, közben pedig jól elbeszélgettünk, aminek nagyon örültem. Kiderült, hogy vannak hasonló élményeink és hogy pár közös dolgunk is van! :) A csúcs előtt pár méterrel azonban megtorpanni kényszerültünk, két kutya feküdt egész vészjóslóan előttünk. Őrkutyák, mondta ő. Mivel mindketten félünk a kutyáktól, megvártuk Geldart, aki meghozta a bátorságunkat felmenni. Odafönt először leráztuk az ebeket, majd leültünk egy kőkerítésre enni. És Vralla eddigi élete legmagasabb pontján, 1849 méteren papírból rakosgatott szalámit egy zsemlébe. :) Ettünk egy kis püspökkenyeret is – a mamám adott egy rúddal, mikor megtudta, hogy Erdélybe jövök, a drágámat mindenki nagy szeretettel emlegette utána, a süti egyáltalán nem megdöbbentő sikert aratott. A kilátást annyira nem tudtuk megcsodálni a fránya felhők miatt, de így is sikerült pár lélegzetelállító fotót csinálni – no, nem nekem, az én telóm úgy döntött, lemerül, egyet tudtam csak készíteni, de szerencsére rengeteget kaptam :) Egy darabig nézelődtünk, pihengettünk, majd úgy döntöttünk, eljött az idő visszafordulni,ugyanis legtöbbünk csurom vizes volt, a szél pedig nem volt ránk tekintettel. A visszaúton sajnos eléggé lemaradtam és gyakorlatilag majdnem végig egyedül mentem. Az eső időnként újra rákezdett, általában akkor, amikor úgy ítéltem, nem kell már az esőkabát, és naivan elcsomagoltam. Az ég szép lassan kitisztult, a felhők eltünedeztek, így ismét kapkodhattam a fejem jobbra-balra, hogy le ne maradjak valami csodáról (mert bizony volt belőle bőven). Egy kicsit viszont unatkoztam egyedül, énekelgetéssel szórakoztattam magam, hála Istennek mindenki hallótávolságon kívül volt (legalábbis nagyon remélem). Azon a csúcson, ahol fákat választottunk magunknak, végül utolértem Marcit. Megvártuk Geldart és Zsófit, Faffy akkor már szerintem bőven a táborban járt. Együtt vágtunk neki az utolsó szakasznak, azoknak a bizonyos köveknek. Egy kicsit izgalmasabb volt lefelé, ráadásul eső után, de egész gyorsan túl voltunk rajta. Amikor visszaértünk a faluba, nagy erőkkel nekiláttunk kaját keresni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Legalább fél tucat kürtős kalácsos bódét találtunk, de persze egyik sem volt nyitva. Végül egy helyi bácsi (vagy néni volt?) elirányított minket egy (erős túlzással) élelmiszerbolthoz. Volt ott pár rúd szalámi, némi konzerv, paradicsom, krumpli, kis víz és rengeteg sör. Sört vettünk. :D Nem cuccoltunk le, kocsival (mert Faffy eljött elénk az út végéhez) elmentünk pizzát keresni. Térdig sarasan, fáradtan, de legalább volt 2,5 liter sörünk! Azt hiszem, három vagy négy falut (vagy az ugyanaz a falu volt…?) utaztunk, mire találtunk pizzát. Zsófival minden lehetséges helyre bementünk megkérdezni, van-e, de mindenhonnan elküldtek. Nem tudom, tényleg nem volt-e nekik, vagy csak ránk néztek, és úgy döntöttek, hogy ezeket a saras külföldieket inkább nem eresztik be :D A kedvenc beszélgetésemet az egyik étteremszerűből leírnám, égő volt:
- Do you speak English?
- No.
-French?
- No.
-Deutsch?
- No.
- Svensk?
- No.
- Norsk?
- No.
- Ok… Pizza?
- Nincs.
Áááááááááá :D Amikor kiléptünk az ajtón, kiderült, hogy MINDENKI, aki ott volt, magyar. Marcinak ekkor támadt az a korszakalkotó ötlete, hogy tán tőlük kérdezzük meg, hol szerezhetünk pizzát magunknak – s láss csodát: elmondták. Meg is találtuk a helyet. Ismét Zsófival bementünk kiactivityzni, van-e pizza. Volt. Vicces volt, az étlapon a rengeteg kaja között csak egy sor volt, ami érdekes volt, annyi volt ott: Pizza, 14 lej. Igen ám, de milyen az a pizza? Próbálkoztunk kideríteni, milyen, a nő, akit faggattunk, pedig próbálkozott megérteni, mi bajunk van. Egyszer csak felderült az arca, ujjával mutatta, hogy rögtön jön, visszavonult a konyhába, majd visszatért egy üres tányérral. Aranyos volt, s bár nem ez volt a kérdés, nem bántuk, hogy megtudtuk, hogy nagyjából mekkora is az a bizonyos pizza (amúgy szerintem jóval kisebb volt). Ekkor megérkezett a mi megmentőnk: egy fickó, aki beszélt angolul. Megtudtuk, mi van a pizzán, majd kimentünk szólni a fiúknak. Azt az utasítást kaptuk, hogy amíg ők elszívnak egy cigit (és sajnos megisszák a sört), rendeljünk kettőt, majd felezgetünk. Marci immár velünk tartott. Szóval, visszamentünk, és relatív egyszerűen rendeltünk két pizzát. Leültünk a legnagyobb asztalhoz, s Zsófinak és nekem kedvesen megterített a néni. Számolgattunk, rájöttünk, hogy bizony mindenki farkaséhes, tán nem lesz elég két pizza. Úgy döntöttünk, egy harmadik is simán el fog fogyni. Marci volt a legbátrabb, bekopogott a konyhára, s nagy nehezen rendelt még egyet. A hölgy megterített neki is. Geldar és Faffy végül megérkeztek. Örültek a harmadik pizzának, de annak nem, hogy csak három tányér volt. Ezt mi már nem vállaltuk, csak röhögtünk magunkban, hogy szegény vendéglátóinknak mekkora fejtörést tudunk okozni. Faffy volt a legbátrabb. Ő is bekopogott a konyhába, és megpróbálta kézzel-lábbal elmagyarázni, hogy kéne még két tányér. Jó, nem kézzel-lábban, szemléltetésként elvitte az egyik tányért, amin már ott várakozott a pizza. El kellett magyarázni, hogy nem pizzából kell még kettő, hanem tányérból. Mi már könnyeztünk a röhögéstől az asztalnál, Faffy pedig próbálkozott, a nő meg pláne. Valamit magyarázott románul, Faffy meg határozottan bólogatott rá, pedig nemigen vágta, mi van, csak bólogatott („Ja… ja… ja… ja, asszem… ja, ja…” XD Istenem, annyira vicces volt!) A nő visszavonult a konyhába, majd kiküldött egy srácot, aki beszélt angolul, és végre a fiúk is megkapták a tányérjaikat. Egy darabig minden rendben ment, megettünk mindent. Csakhogy nem laktunk jól (ugye, hogy nem volt olyan nagy az a pizza, mint a tányér…? -.-”), rendeljünk még egyet. Ezt nekem kellett volna intézni, de nem sok kedvem volt hozzá, ráadásul belül ültem, még ki is kellett volna kecmeregnem onnan, hogy eljussak a konyháig. Ekkor a megmentő ismét belépett az ajtón: ugyanaz a fickó, aki megérdeklődte nekünk, mi van a pizzán. Kicsit udvariatlan módon megkértem, hogy rendeljen már még egy pizzát, ha lehet. Megtette. Míg várakoztunk, Zsófi és Marci is megéheztek, ők is el akartak felezni egyet. Marci szólt, hogy kéne még egy, de akkora kavarodás lett belőle, hogy végül nem kaptuk meg az ötödik pizzát, a nő viszont elénk tette a számlát, hogy ne is tudjunk többet találgatni. Azon gondolkodtunk, hogy már csak azzal tudnánk jobban belopni magunkat a szívükbe, ha bemennénk a mosdóba, és kihasználnánk, hogy végre rendes körülmények vannak a tisztálkodásra... :D De nem tettük, ehelyett fizettünk, s miközben a kocsi felé baktattunk, megállapítottuk, hogy biztosan szeretettel várnak minket vissza oda. :D Tanulság: nem egyszerű a semmi közepén kaját találni, de nagyon jót szórakoztunk magunkon, főleg úgy, hogy mindenki éhgyomorra ivott, még ha nem is sokat. A táborban ismét tüzet gyújtottunk, ami kicsit problémásabb volt, mert ugye megáztak kissé a fák, amiket előző este gyűjtöttünk. Előtte Zsófival és Geldarral megint felmásztunk a dombra, hogy ne fagyjunk agyon ültünkben. Most nem volt naplemente, de a kilátást se bántuk. A tűz körül ülve jót beszélgettünk, majd aludni tértünk. Ez az éjszaka hidegebb volt, ráadásul a pulóverem még a sátorra terítve száradt, így egy réteggel kevesebbet tudtam csak felvenni. Éjjel hallottam, ahogy Faffy fűt a kocsiban. Megfordult a fejemben, hogy kimegyek hozzá melegedni, de arra jutottam, hogy mire odaérnék, agyonfagynék, szóval tovább kínlódtam a sátorban. Reggelre megint irgalmatlan meleg lett. Szerencsére azért így is többet tudtam aludni, fárasztó volt az a kirándulás azért. Igen, egy mondatban két azért. Na, mindegy. Reggel Faffy és Geldar vízért mentek a távolabbi forráshoz, ugyanis Faffy ivott a közelebbiből és elég sokáig szenvedett tőle. Sokáig távol voltak, utána pedig reggeliztünk, előkerültek olyan rejtett tartalékok, mint pástétom vagy fél kilós kenyér. Úgy döntöttünk, nem maradunk még egy éjszakát, hát tábort bontottunk, és délelőtt nem tudom, hány óra tájban nekiindultunk a következő célnak, ami útba esett hazafelé. A Rozsdás-szakadékot akartuk megnézni. Fel is mentünk hozzá, de sajnos túl sok déja vu volt benne: a meredek, köves út, elsőként. Ez szerencsére nem volt annyira durva, mint a tegnapi. Utána kis tisztáska, s a szakadék. Hogy mondjam kifejezőn…? Úh… fantasztikus volt! Ijesztő és gyönyörű. ^^ Ott is elidőztünk egy rövidke ideig, köveket hajigáltunk bele, s figyeltünk, halljuk-e őket földet érni (általában nem). Majd ismét – szakadni kezdett az eső. Lefelé végig ömlő esőben mentünk, eléggé rákezdett, de amint beültünk a kocsiba (ugye, Murphy…?) elállt. Úgy döntöttünk, ilyen időben nem látogatunk meg több csodát, és tényleg hazafelé vettük az irányt. Még egyszer megálltunk egy boltnál valamint megint a Körösnél, majd letettük otthon Marcit (ezúttal az apukája főzött nekünk valami finomat – ez úton is hálásan köszönjük!! :) ). Ceglédnél ismét hatalmas esőt kaptunk, úgy tűnt, nem érem el a nyolcas buszt, pedig király lett volna, mert háromnegyed tízkor ment volna a következő. Ám Faffy hősiesen nyomta a pedált, Geldar pedig zseniálisan navigált, így bőven elértem a buszt – ami, meglepetééés: 20:30-kor indult… :D Végül mindenki szerencsésen hazaért.
Nem nagyon tudom, hogy itt van-e értelme megköszönni Geldarnak, Faffynak, Zsófinak és Marcinak ezt az egészet, de én megteszem. Iszonyúan jól éreztem magam, mint ahogy remélhetőleg mindenki más is, és olyan gyönyörűségeket láttam, amilyeneket eddig még soha. Az pedig csak a hab a tortán, hogy új barátokat is szereztem, ami miatt pláne úgy érzem, hogy nagy hibát követtem volna el, ha nem megyek el :)
Most pedig néhány kép, csak hogy mindenki lássa, amit mi :)
Sanchez
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése