Segítsetek!!

Kedves Mindenki, aki erre jár!!

Faffy felhívta a figyelmem némi problémára: nem tud kommentelni. Illetve tud, de egy perc múlva eltűnik, amit ír. Egyszer-egyszer megmarad, amúgy meg többször nem. Ha én reagálok még abban a másfél percben, amiben ott van, akkor is eltűnik, csak a válaszom marad meg. Szóval, kettő darab kérésem volna:
1. Aki tudja, mi lehet a probléma, sikítson. Mailben megkapom a kommenteket, szóval el tudom olvasni.
2. MINDENKI, de komolyan, mindenki, aki erre téved, írjon 1 kommentet ez alá. Ha csak random végighúzzátok az ujjatokat a billen, az is jó, csak valami legyen. Reagálok rá, és kérek mindenkit, hogy próbáljon meg válaszolni a válaszomra. Ha lehet. Meg kéne tudni, mi a baj :/

Nagyon szépen köszönöm!! :)

Egy hete

Mondtam már, hogy nagyon, de nagyon szeretem a fura free hugosokat, a kinyúlt hajgumikat, a nagy tereket, ahol lehet ovisok módjára futkározni, az animeconokat, az okostelókat, amikkel nem lehet önmagunkat fényképezni, a japán zászlót, a pengetőket, az ajándékba kapott könyveket, a puccos hoteleket, ahol nem látják szívesen a sima földi halandókat, a méregdrága narancslevet, a kiürült poharakat, a GPS-eket, amik nem működnek, a hangosan bömbölő zenét, a sárgabarackot, azt, hogy ha nincs pad, akkor elüldögélhetünk a földön is, a bokorban telefonáló rohamosztagosokat, azt, hogy csikis vagyok, és azt, hogy az ember ott érzi jól magát, ahol csak akarja? :)

Csak mert ezeket nagyon szeretem.

Őt pedig annál is jobban :)

A legkevésbé sem kékek...

... de ha beléjük nézek, látom a lelkét.

És imádom őket.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen velem megtörténhet :)

Még mindig háttal áll...

Vralla még mindig háttal áll. Ki tudja, meddig, lehet, hamarost megfordul.

Most viszont elcsendesedik egy kis időre, időre és magányra van szüksége. Úgyhogy, aki rólam/tőlem akar olvasni, jobb híján a régieket tudja újra elővenni.

Majd ha lejárt az önmagam által magamra rótt kényszercsend, jelentkezem.

Minden jót addig mindenkinek!

V.

Régi dolgok

Rájöttem, hogy ha a nyáron blogolni akarok, kénytelen leszek időnként csak úgy írni, mivel annyira sok dolog nemigen fog történni velem. Ám senkit sem akarok olvasnivaló nélkül hagyni, haha.
Továbbra is munka nélkül dekkolok itthon, bár volt olyan nap, hogy háromszor is érkezett hírlevél valamelyik diákmunkás oldaltól - ismeretlen okokból elküldték háromszor ugyanazokat az ajánlatokat. Természetesen mifelénk semmi. Kaptam egy másikat is, itthonról végezhető, napi 4 órás skype-os melót ajánlottak, de egyrészt furán nézett ki az oldal, másrészt az sem hozta meg a bizalmamat, hogy sok pénzt ígértek, ám nem mondták el, hogy ez mennyi, valamint azt sem, hogy mit is kéne csinálni. A jelenlegi tervek szerint csak akkor jelentkezem, ha minden kötél szakad. Akartam a könyvtárban is melót kérni magamnak, ott még szívesen is dolgoznék, de természetesen mi vagyunk a világon az egyetlen olyan település, ahol nyáron, amikor az emberek rá is érnének olvasni, a könyvtár egy hónapig zárva tart. Leltároznak. Ami azért is gáz, mert abban például tényleg szívesen segítettem volna. A tecsóban is volna munka, arra jelentkezem is, amint szerválok egészségügyi kiskönyvet. De erről majd úgyis beszámolok majd. Addig meg mindenki drukkoljon, hogy sikerüljön is :)
Ma megvolt a szokásos családi ebéd, utána pedig a nagyszülőlátogatás. Apai nagyszüleimnél épp ott nyaraltak (illetve még mindig nyaralnak) az unokahúgaim. Meglepően jól el tudtam velük beszélgetni, bár kicsit unfairnek tartom, hogy a fiatalabbik is csak hatodikba készül, mégis le kell hajolnia, ha puszit akar adni nekem, a 20 éves vén szamárnak. A 15 éves nővéréről meg ne is beszéljünk... Langaléta két teremtés, az biztos. :) Érdekes látni, hogy azok a kis izgő-mozgó lánykák hogy nőnek fel. Mindkettő már tervekkel néz a következő tanév elébe. Az ő év végi bizonyítványuk emlegetésére kereste elő a mamám a saját és a papám bizonyítványait. Igazán izgalmas volt nézegetni, mi mindent kellett az általános iskolásoknak tanulni a 40-es és az 50-es években! Írás, olvasás, fogalmazás, beszélgetés, környezet-és lakóhelyismeret, számolás és mérés, állattan, növénytan, embertan, kézimunka, hit- és erkölcstan, magyar történelem, és a szokásos fizika, kémia, tesi, orosz. Engem egy kicsit sokkolt, hogy az írásképet is osztályozták (a jegyei alapján mamám sem mindig örülhetett neki). Volt egy vagy két olyan tanév is, amikor 7 osztályzat létezett, az elégséges azt hiszem, a hármas volt, a jó pedig az ötös. Aztán jeles és kiváló. A bizonyítvány első oldalán volt egy kis táblázat, hogy melyik jegy milyen értékelést jelent - a maihoz képest kész kis mértékváltás volt :) Az egyik, katolikus elemi iskolás bizonyítványban megtaláltam a katolikus elemi iskolás gyermekek életrendjét. Végigolvastam, hát, voltak ám ott is szabályok! Csendben, kettesével elhagyni az iskolát tanítás után, szekerekre, kocsikra nem felugrálni, otthonról megfürödve, fésülten, rendben elindulni olyan időben, hogy a nebuló ne késsen el, a tanítás kezdetéig csendben a helyén ülve olvasgathatja a leckéjét, tanárainak minden kérésének eleget tesz, nem jár se kocsmába se táncmulatságba, helyette tanul vagy játszik, mert az építi a lelket, valamint nem iszik alkoholt s nem dohányzik, mert azok mérgek, melyek nemcsak a testet, hanem a lelket is mérgezik. És ez csak néhány a két oldalnyiból. Egy kicsit ilyenkor mindig rájövök, hogy szívesen élnék abban a korban. De mindig eszembe jut a második világháború, és beérem a régi bizonyítványok és a nagyszüleim csodálgatásával, amik/akik szerencsére mind épségben túlélték azt a kort, s most arról mesélnek az összegyűlt unokáknak... :)

Mi a...?

Ok, azt hittem, kialszom magam, de mintha nem történt volna meg. Pedig aludtam én, aludtam ám, még álmodtam is, bizony! Farkastámadással meg emberekkel. De megmaradt az a rémes hangulatom, amit tegnap este kaptam el. Illetve nem rémes, csak megint ott tartok, hogy fogalmam sincs, mi van az emberekkel mostanában. Arról se, hogy velem mi van, de az már lassan nem fog érdekelni, fel fogom adni. Mindenki hirtelen beszélni kezdett. És fogalmam sincs, hogy miért. Arról sincs, hogy miért mond mindenki mást. Megint kapkodhatom a fejem, ha fel akarom fogni. Tudom, a vége úgyis az lesz, hogy minden ugyanúgy fog menni tovább, de most így hirtelen nem vágom, mi van. Egy-két dolog a helyére kerül, egy-kettő viszont fogja, és odébb dodzsemezi ezeket.
Emberek, ti élvezitek, hogy nem értem, miről beszéltek nekem?! Haha, örülök. Én annyira nem.
De most komolyan: mi ez a nagy őszinteségroham mindenkiben?!

Nem kell engem félteni...

De. Valóban kell.

Mindegy.

Csak egyre válaszoljatok: mi a fene van most?! Miért kezdett el hirtelen mindenki össze-vissza beszélni nekem?!

Most inkább megyek és végigjárom az összes létező helyet a városban, ahol könyvet lehet kapni. Egyrészt akarok nyelvkönyveket nézni, másrészt nyálat akarok csorgatni, pénzem ugyanis nincs.

Csoki

Undorító hájas disznó leszek, de az elkövetkezendő napokban mást úgyse fog bevenni a gyomrom... Juhú... Mert az élet olyan iszonyúan, de rohadtul és >&@{#-ul szép.

Nem, valóban nem az.

1849

Csütörtök reggel korán keltem, egészen pontosan hat órakor. Egy óra múlva aztán indultunk is apával Pestre, hogy fél kilenc és kilenc között (ahogy előző este megbeszéljük) a Keletinél legyek. Én érkeztem elsőnek. Zsófi volt a második, a fiúkra pedig még várni kellett egy kicsit. Végül megérkezett Geldar és Faffy (kész szerencse, hogy nem kell a névadással szenvednem, mindenkinek van már sajátja az inkognitóját megőrzendő :D Még Zsófira kéne valamit kitalálnom...), utóbbival addig 11,5 (asszem, ebben egyeztünk meg) percet töltöttem el összesen, szóval gyakorlatilag akkor ismertem meg. Tehát, a kocsi begördült a parkolóba, aztán indulhattunk is Erdélybe!! :)
Az út jól telt. Megálltunk ebédelni (némi zsemle) a Tiszánál, tök jó volt, sose voltam még ott. Tényleg szőke! :) Békéscsabán felvettük Marcit (akit Sheldonként emlegetnék most, ha maradt volna a fizika szakon, de végül nem, szóval Marci marad). Az anyukája készített nekünk valami zöldbabos-tésztás kaját, isteni finom volt! Miután megkajáltunk, immár öten indultunk tovább. Érdekes volt, hogy amint átértünk a határon, egyből tehén volt az út közepén :D  Utána még többször is megálltunk, ültünk vonatok tetején, besétáltunk a Köves-Körösbe, ilyesmik. Egyszer megálltunk (még Magyarországon) egy Tesconál, hogy ne az út mellett hívjon a természet (ez de sz@rul hangzik – meg már megint zárójelezek… :D). Faffy stílusosan leparkolt, csikorgó kerekekkel, majd mikor kiszálltunk, megjelent az őslakosság. Odajött hozzánk egy nő, kezével takarta a száját – később megmagyarázta, hogy azért, mert otthon felejtette a fogait -, és próbálta meggyőzni Faffyt, hogy ez így nem igazán megfelelő vezetési stílus, majd felhívta figyelmét a veszélyekre. Természetesen nem ezekkel a szavakkal. Felbátorodtak a bácsik is, és azt a rövid utat a bejáratig kikövezték nekünk „bölcsességgel”. Persze süket fülekre találtak, de azért vicces volt :D Azt a települést nem szerettük meg, pláne úgy, hogy a hipermarket olyan picike volt, hogy egy szerencsétlen mosdó sem volt benne. Nem volt egy sikeres akció :D Az úton amúgy minden rendben volt, mint legkisebb, én ültem hátul középen, aminek a szerpentinen láttam először és utoljára némi kárát. Mert a rally az ugye rally. :) De hamar megérkeztünk. A falu nevét pontosan nem tudom, de annyira nem is hiszem, hogy lényeges volna, azon kívül, hogy a táj eszméletlen volt, más nemigen volt ott – sőt. A falu végében vertünk tábort ott, ahol a helyiek a teheneiket, lovaikat meg a birkáikat legeltették. Este sátrat vertünk, tábortüzet gyújtottunk, felmentünk a szemben lévő dombra, ahol szerencsére elcsíptük a naplementét és az első csillagot – igazán gyönyörű volt. Valamit eszegettünk vacsorára, beszélgettünk, melegedtünk a tűz körül. Miután minden mesterséges fény elolt, felnéztünk az égre. Egyszerűen káprázatos volt! Ott, a világ végén, a végtelen ég alatt a milliónyi szikrázó csillagot bámulni… nem is tudom, mihez hasonlítsam! Egyből megtaláltam a nagy göncölt, amire büszke voltam, Geldar továbbiakat is felismert, én pedig újakat hoztam létre. Éjjel alig tudtunk aludni, annyira hideg volt – 1000 méter azért mégiscsak 1000 méter. Pizsama, pulóver, kabát és takaró volt rajtam, mégis csak akkor tudtam elaludni, mikor a napsugarak már melengetni kezdtek. Akkor se sokat, mert a helyiek az első napsugárral hajtották ki a sátraink közé a bocikat reggelizni. Úgyhogy mindenki fáradt volt, még Faffy is küzdött a hideggel, pedig ő úgy döntött, inkább a kocsiban éjszakázik, ahol fűteni is tudott. Egy kis reggeli után végül útnak indultunk a kitűzött cél, a Nagy-Bihar csúcsa felé. Rögtön utunk elején csatlakozott hozzánk egy kis fekete-fehér kutya, aki majdnem végig velünk tartott, s akit későbbi, nagy barátságuk során Faffy Sancheznek keresztelt el. A kutyus nagyon ismerte az erdőt és a hegyeket! Amúgy elég kis aranyos volt, nagyon tetszett, ahogy lobogtak a kis fülecskéi, mikor szaladt ^^ A túra eleje halál volt, vagy 20 percig meredeken mentünk a hatalmas köveken. Kemény volt… de a kilátás, ami a hegyen várt, bőven megérte! Le is ültünk egy kicsinyég, pihentettük megkínzott tagjainkat és ettünk. Választottunk magunknak fát a tájban, megnéztük, honnan is indultunk, valamint megpillantottuk a Nagy-Bihar még igencsak távoli csúcsát. Szerencsénkre halálos emelkedő már nem volt több. Borókák között meneteltünk egy darabig. Elcseverésztünk út közben, majd szép lassan szétszakadoztunk. Faffy és Sanchez bőven mindenki előtt, középen Geldar és Marci, és tőlük kicsit lemaradva Zsófi és én. Ekkor kezdett valahol a távolban dörögni az ég. Ahogy haladtunk, egyre közelebb és közelebb ért hozzánk az a bizonyos felhő, végül teljesen körülölelt minket, az eső pedig teljes erőből szakadni kezdett. Tiszta szerencse volt, hogy reggel az utolsó pillanatban mégis betettem a hátizsákomba az esőkabátot! Állítólag úgy néztem ki benne, mint egy román öregasszony. Szerintem meg úgy, mint egy madárijesztő, akit áthúztak valami színesen. De nem foglalkoztam vele, vízálló volt, és kész :D Ennek ellenére csurom víz voltam alatta is, a hajamból csöpögött a víz, a szemüvegemen meg egy idő után nem láttam keresztül. Marci valahogy lemaradt, én meg valahogy begyorsultam, szóval utolértem Geldart, de semmit se láttam belőle a felhő meg a vizes/párás szemüvegem miatt. Nemsokára Faffyt is beértük, addigra elállt az eső és valamit már látni is lehetett (no meg végre le lehetett  venni az esőkabátot… pedig nem lett volna érdemes). Sanchezt közben elvesztettük, a kis blöki lelépett, amint esni kezdett, pedig tényleg nem volt sok a csúcsig. Ez után Faffyval ketten törtünk bőven előre, közben pedig jól elbeszélgettünk, aminek nagyon örültem. Kiderült, hogy vannak hasonló élményeink és hogy pár közös dolgunk is van! :) A csúcs előtt pár méterrel azonban megtorpanni kényszerültünk, két kutya feküdt egész vészjóslóan előttünk. Őrkutyák, mondta ő. Mivel mindketten félünk a kutyáktól, megvártuk Geldart, aki meghozta a bátorságunkat felmenni. Odafönt először leráztuk az ebeket, majd leültünk egy kőkerítésre enni. És Vralla eddigi élete legmagasabb pontján, 1849 méteren papírból rakosgatott szalámit egy zsemlébe. :) Ettünk egy kis püspökkenyeret is – a mamám adott egy rúddal, mikor megtudta, hogy Erdélybe jövök, a drágámat mindenki nagy szeretettel emlegette utána, a süti egyáltalán nem megdöbbentő sikert aratott. A kilátást annyira nem tudtuk megcsodálni a fránya felhők miatt, de így is sikerült pár lélegzetelállító fotót csinálni – no, nem nekem, az én telóm úgy döntött, lemerül, egyet tudtam csak készíteni, de szerencsére rengeteget kaptam :) Egy darabig nézelődtünk, pihengettünk, majd úgy döntöttünk, eljött az idő visszafordulni,ugyanis legtöbbünk csurom vizes volt, a szél pedig nem volt ránk tekintettel. A visszaúton sajnos eléggé lemaradtam és gyakorlatilag majdnem végig egyedül mentem. Az eső időnként újra rákezdett, általában akkor, amikor úgy ítéltem, nem kell már az esőkabát, és naivan elcsomagoltam. Az ég szép lassan kitisztult, a felhők eltünedeztek, így ismét kapkodhattam a fejem jobbra-balra, hogy le ne maradjak valami csodáról (mert bizony volt belőle bőven). Egy kicsit viszont unatkoztam egyedül, énekelgetéssel szórakoztattam magam, hála Istennek mindenki hallótávolságon kívül volt (legalábbis nagyon remélem). Azon a csúcson, ahol fákat választottunk magunknak, végül utolértem Marcit. Megvártuk Geldart és Zsófit, Faffy akkor már szerintem bőven a táborban járt. Együtt vágtunk neki az utolsó szakasznak, azoknak a bizonyos köveknek. Egy kicsit izgalmasabb volt lefelé, ráadásul eső után, de egész gyorsan túl voltunk rajta. Amikor visszaértünk a faluba, nagy erőkkel nekiláttunk kaját keresni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Legalább fél tucat kürtős kalácsos bódét találtunk, de persze egyik sem volt nyitva. Végül egy helyi bácsi (vagy néni volt?) elirányított minket egy (erős túlzással) élelmiszerbolthoz. Volt ott pár rúd szalámi, némi konzerv, paradicsom, krumpli, kis víz és rengeteg sör. Sört vettünk. :D Nem cuccoltunk le, kocsival (mert Faffy eljött elénk az út végéhez) elmentünk pizzát keresni. Térdig sarasan, fáradtan, de legalább volt 2,5 liter sörünk! Azt hiszem, három vagy négy falut (vagy az ugyanaz a falu volt…?) utaztunk, mire találtunk pizzát. Zsófival minden lehetséges helyre bementünk megkérdezni, van-e, de mindenhonnan elküldtek. Nem tudom, tényleg nem volt-e nekik, vagy csak ránk néztek, és úgy döntöttek, hogy ezeket a saras külföldieket inkább nem eresztik be :D A kedvenc beszélgetésemet az egyik étteremszerűből leírnám, égő volt:
- Do you speak English?
- No.
-French?
- No.
-Deutsch?
- No.
- Svensk?
- No.
- Norsk?
- No.
- Ok… Pizza?
- Nincs.
Áááááááááá :D Amikor kiléptünk az ajtón, kiderült, hogy MINDENKI, aki ott volt, magyar. Marcinak ekkor támadt az a korszakalkotó ötlete, hogy tán tőlük kérdezzük meg, hol szerezhetünk pizzát magunknak – s láss csodát: elmondták. Meg is találtuk a helyet. Ismét Zsófival bementünk kiactivityzni, van-e pizza. Volt. Vicces volt, az étlapon a rengeteg kaja között csak egy sor volt, ami érdekes volt, annyi volt ott: Pizza, 14 lej. Igen ám, de milyen az a pizza? Próbálkoztunk kideríteni, milyen, a nő, akit faggattunk, pedig próbálkozott megérteni, mi bajunk van. Egyszer csak felderült az arca, ujjával mutatta, hogy rögtön jön, visszavonult a konyhába, majd visszatért egy üres tányérral. Aranyos volt, s bár nem ez volt a kérdés, nem bántuk, hogy megtudtuk, hogy nagyjából mekkora is az a bizonyos pizza (amúgy szerintem jóval kisebb volt). Ekkor megérkezett a mi megmentőnk: egy fickó, aki beszélt angolul. Megtudtuk, mi van a pizzán, majd kimentünk szólni a fiúknak. Azt az utasítást kaptuk, hogy amíg ők elszívnak egy cigit (és sajnos megisszák a sört), rendeljünk kettőt, majd felezgetünk. Marci immár velünk tartott. Szóval, visszamentünk, és relatív egyszerűen rendeltünk két pizzát. Leültünk a legnagyobb asztalhoz, s Zsófinak és nekem kedvesen megterített a néni. Számolgattunk, rájöttünk, hogy bizony mindenki farkaséhes, tán nem lesz elég két pizza. Úgy döntöttünk, egy harmadik is simán el fog fogyni. Marci volt a legbátrabb, bekopogott a konyhára, s nagy nehezen rendelt még egyet. A hölgy megterített neki is. Geldar és Faffy végül megérkeztek. Örültek a harmadik pizzának, de annak nem, hogy csak három tányér volt. Ezt mi már nem vállaltuk, csak röhögtünk magunkban, hogy szegény vendéglátóinknak mekkora fejtörést tudunk okozni. Faffy volt a legbátrabb. Ő is bekopogott a konyhába, és megpróbálta kézzel-lábbal elmagyarázni, hogy kéne még két tányér. Jó, nem kézzel-lábban, szemléltetésként elvitte az egyik tányért, amin már ott várakozott a pizza. El kellett magyarázni, hogy nem pizzából kell még kettő, hanem tányérból. Mi már könnyeztünk a röhögéstől az asztalnál, Faffy pedig próbálkozott, a nő meg pláne. Valamit magyarázott románul, Faffy meg határozottan bólogatott rá, pedig nemigen vágta, mi van, csak bólogatott („Ja… ja… ja… ja, asszem… ja, ja…” XD Istenem, annyira vicces volt!) A nő visszavonult a konyhába, majd kiküldött egy srácot, aki beszélt angolul, és végre a fiúk is megkapták a tányérjaikat. Egy darabig minden rendben ment, megettünk mindent. Csakhogy nem laktunk jól (ugye, hogy nem volt olyan nagy az a pizza, mint a tányér…? -.-”), rendeljünk még egyet. Ezt nekem kellett volna intézni, de nem sok kedvem volt hozzá, ráadásul belül ültem, még ki is kellett volna kecmeregnem onnan, hogy eljussak a konyháig. Ekkor a megmentő ismét belépett az ajtón: ugyanaz a fickó, aki megérdeklődte nekünk, mi van a pizzán. Kicsit udvariatlan módon megkértem, hogy rendeljen már még egy pizzát, ha lehet. Megtette. Míg várakoztunk, Zsófi és Marci is megéheztek, ők is el akartak felezni egyet. Marci szólt, hogy kéne még egy, de akkora kavarodás lett belőle, hogy végül nem kaptuk meg az ötödik pizzát, a nő viszont elénk tette a számlát, hogy ne is tudjunk többet találgatni. Azon gondolkodtunk, hogy már csak azzal tudnánk jobban belopni magunkat a szívükbe, ha bemennénk a mosdóba, és kihasználnánk, hogy végre rendes körülmények vannak a tisztálkodásra... :D De nem tettük, ehelyett fizettünk, s miközben a kocsi felé baktattunk, megállapítottuk, hogy biztosan szeretettel várnak minket vissza oda. :D Tanulság: nem egyszerű a semmi közepén kaját találni, de nagyon jót szórakoztunk magunkon, főleg úgy, hogy mindenki éhgyomorra ivott, még ha nem is sokat. A táborban ismét tüzet gyújtottunk, ami kicsit problémásabb volt, mert ugye megáztak kissé a fák, amiket előző este gyűjtöttünk. Előtte Zsófival és Geldarral megint felmásztunk a dombra, hogy ne fagyjunk agyon ültünkben. Most nem volt naplemente, de a kilátást se bántuk. A tűz körül ülve jót beszélgettünk, majd aludni tértünk. Ez az éjszaka hidegebb volt, ráadásul a pulóverem még a sátorra terítve száradt, így egy réteggel kevesebbet tudtam csak felvenni. Éjjel hallottam, ahogy Faffy fűt a kocsiban. Megfordult a fejemben, hogy kimegyek hozzá melegedni, de arra jutottam, hogy mire odaérnék, agyonfagynék, szóval tovább kínlódtam a sátorban. Reggelre megint irgalmatlan meleg lett. Szerencsére azért így is többet tudtam aludni, fárasztó volt az a kirándulás azért. Igen, egy mondatban két azért. Na, mindegy. Reggel Faffy és Geldar vízért mentek a távolabbi forráshoz, ugyanis Faffy ivott a közelebbiből és elég sokáig szenvedett tőle. Sokáig távol voltak, utána pedig reggeliztünk, előkerültek olyan rejtett tartalékok, mint pástétom vagy fél kilós kenyér. Úgy döntöttünk, nem maradunk még egy éjszakát, hát tábort bontottunk, és délelőtt nem tudom, hány óra tájban nekiindultunk a következő célnak, ami útba esett hazafelé. A Rozsdás-szakadékot akartuk megnézni. Fel is mentünk hozzá, de sajnos túl sok déja vu volt benne: a meredek, köves út, elsőként. Ez szerencsére nem volt annyira durva, mint a tegnapi. Utána kis tisztáska, s a szakadék. Hogy mondjam kifejezőn…? Úh… fantasztikus volt! Ijesztő és gyönyörű. ^^ Ott is elidőztünk egy rövidke ideig, köveket hajigáltunk bele, s figyeltünk, halljuk-e őket földet érni (általában nem). Majd ismét – szakadni kezdett az eső. Lefelé végig ömlő esőben mentünk, eléggé rákezdett, de amint beültünk a kocsiba (ugye, Murphy…?) elállt. Úgy döntöttünk, ilyen időben nem látogatunk meg több csodát, és tényleg hazafelé vettük az irányt. Még egyszer megálltunk egy boltnál valamint megint a Körösnél, majd letettük otthon Marcit (ezúttal az apukája főzött nekünk valami finomat – ez úton is hálásan köszönjük!! :) ). Ceglédnél ismét hatalmas esőt kaptunk, úgy tűnt, nem érem el a nyolcas buszt, pedig király lett volna, mert háromnegyed tízkor ment volna a következő. Ám Faffy hősiesen nyomta a pedált, Geldar pedig zseniálisan navigált, így bőven elértem a buszt – ami, meglepetééés: 20:30-kor indult… :D Végül mindenki szerencsésen hazaért.
Nem nagyon tudom, hogy itt van-e értelme megköszönni Geldarnak, Faffynak, Zsófinak és Marcinak ezt az egészet, de én megteszem. Iszonyúan jól éreztem magam, mint ahogy remélhetőleg mindenki más is, és olyan gyönyörűségeket láttam, amilyeneket eddig még soha. Az pedig csak a hab a tortán, hogy új barátokat is szereztem, ami miatt pláne úgy érzem, hogy nagy hibát követtem volna el, ha nem megyek el :)

Most pedig néhány kép, csak hogy mindenki lássa, amit mi :)

                                                                      A Köves-Körös

                                                                                Fel!

                                                                Marcival, bőven a cél előtt

                                                          Oda mentünk, ahol a torony van

                                                                                 ^^

                                                               Ugye, hogy hihetetlen? *.*

                                                                  Faffyval a szakadéknál

                                                          Bizony, ők kajáltak körülöttünk

                                                                             Sanchez

Hivatali kaland

Úgy döntöttem, keresek magamnak valami nyári melót. Úgy egy hónapja küldtem be önéletrajzot egy céghez, akik közölték anyával, hogy tetszett nekik, amit láttak, ugyanakkor engem nem értesítettek semmiről. Ma egy hete kezdenem kellett volna, szóval elhatároztam, hogy keresek mást. Azt mondták, ennek első lépése az, hogy fogom magam és bemegyek a munkaügyi hivatalba, és elmondom, hogy mit akarok. Tehát, ma reggel nagy reményekkel néztem meg a neten, hogy mikor is van nyitva az a bizonyos hivatal, majd a hajam is égnek állt, mikor láttam, hogy bizony már csak két órám van. Villámgyorsan hajat mostam hát, elővarázsoltam az adóspapíromat, felvérteztem magam magabiztossággal (hogy ne legyen hiábavaló a belém fektetett bizalom), és nekiindultam. Út közben próbáltam meggyőzni magam, hogy király vagyok, csak mosolyogjak, minden rendben lesz, ehhez a kalandhoz se kellhet több, mint a matek érettségihez, és valahogy azt is megcsináltam. Igen, "tinilányként" még féltem a nagy hivatali dolgoktól. Nem nagyon, csak egy kicsit. Szóval, Vralla magabiztos volt, és egész jól is nézett ki (abból gondolom, hogy meg-megfordultak utánam az utcán, nem ám egóból). Magabiztosan elsétált az épületig, amiről úgy tudta, hogy az a munkaügyi hivatal, magabiztosan elolvasta a táblát rajta és magabiztosan nem látott rajta semmi ilyet, de azért magabiztosan ment tovább. Kapu, kis ösvényke, csúnya betonlépcső, még csúnyább ajtó. És Vralla magabiztosan benyitott. Egy kicsit gyanúsan sok volt az idős ember, valamint anya első lépésnek javasolt "menj oda a pulthoz és mondd el, mit akarsz" se tűnt megvalósíthatónak, mivel nem volt pult. Egy biztonsági őrnek tűnő férfi pár méterre ücsörgött egy asztalnál, megkérdezte, mit akarok, én meg úgy ítéltem, hogy ha nincs pult, akkor megteszi ez a fickó is, magabiztosan közöltem, hogy nyári diákmunkára jöttem jelentkezni, mire megkaptam a felvilágosítást, hogy ez a nyugdíjközpont, vagy mi. Hogy mondjam szépen...? Vralla nem volt többé magabiztos. A pasi és egy másik, aki mellette állt, alig bírták visszafogni a röhögést, miközben elmondták, hogy "eggyel lejjebb" van a munkaügyi hivatal. Próbáltam kedvesen mosolyogva megköszönni az infót, és inkább kimentem. Eggyel lejjebb megtaláltam a tüdőgondozót, de oda nem mentem be, helyette felhívtam anyát közölni vele, hogy még nincs melóm, de majdnem lett nyugdíjam. Ő nem próbálta visszatartani a nevetést. Megkérdeztem, mit jelent az "eggyel lejjebb", mire anya felvilágosított, és végre megtaláltam a munkaügyi hivatalt. Szép, nagy betűkkel volt ráírva. Minden mindegy alapon benyitottam, megtaláltam azt a bizonyos pultot és elmondtam a mögötte ülő leányzónak, mi járatban vagyok. Kedves és segítőkész volt, még mosolygott is, majd adott egy sorszámot, a 114-est. Ültem, vártam. A sorszámon az ügyintéző neve mellett egész szép női név állt, ez megnyugtatott, gondoltam, biztos kedves lesz. Pár perc múlva csilingelt is az a cucc, hogy mehetek a nyolcas asztalhoz. Bementem egy hatalmas ajtón, alig értem föl a kilincsét (ez mondjuk nem az ajtó baja), és megláttam azt a bizonyos nőt. Kedvesnek tűnik, minden oké. Leültem, mosolyogtam, bemutatkoztam, és közöltem, hogy nyári diákmunkát szeretnék. Ebben én nem tudok segíteni Önnek. Are you serious?! Akkor mi a frászért irányított ide a csaj odakint? Mindegy, ücsörögtem tovább, hogy valamiért csak itt kell lennem. A nő az asztal fontosabb oldalán látta, hogy nem fogok tágítani, azt mondta, akkor hát regisztrál engem. Tedd azt. Játszottunk kis kérdezz-feleleket, és csak kicsit volt lekezelő, mikor a végzettségeimről és az előző munkahelyeimről (nincsenek) kérdezett. Aztán nyomtató, pecsét egy-kettő-három-négymillió, aláírás itt és ott, és végeztünk. Nem teljesen voltam elégedett, kedvesen és udvariasan rákérdeztem, mi a következő lépés, mit tegyek most, ő biztos tudja, mint munkaügyis. Amit akar. Menjen, keressen munkát! Meglepő válasz volt, ugyanis majdnem elindultam agyaggalambot lőni... -.-" Több segítséget nem tudtam kicsikarni a hölgyeményből, szóval távoztam a helyszínről. Anya azt mondta, utánajár valami ismerősénél, hogy hogyan tudnám megvalósítani ezt a remek tanácsot, mert úgy látszik, hogy az előző infó nem volt túl használható. Vagy az is lehet, hogy csak én értelmeztem ezeket félre.
De mindegy. Akkor is találok magamnak valami melót! Túl sok mindenhez kéne némi zseton, amit a nyáron szeretnék csinálni...

"I hate everything about you..."

Igen, tudom, most írtam utoljára, de - egyik előre eltervezett nyári programomat megvalósítandó - elkezdtem a legelejéről olvasni az egyik kedvenc blogomat, mert úgy éreztem, egy cseppet le vagyok maradva (muhaha, úgyse árulom el, melyikőtöké :D Amúgy mindannyiótokét végigrágom majd az elejétől), és megjött az ihlet.
Pedig amúgy nincs is mit írni :D Max annyi van, hogy egy olyan 20 perce ismét földrengésünk volt. Remek, úgy látom, sportot kezdünk űzni belőle. Az előző nem is tudom, mikor lehetett... tán májusban? Vagy valahogy így, és valami 4 másodpercig tartott. És rám hozta a frászt, mint életem legelső észlelt földrengése. A mai nagyjából pontosan ugyanúgy történt, ugyanott ültem ugyanúgy a laptoppal az ölemben, ugyanabban a szögben, és ugyanazok a dolgok kezdtek hirtelen rezegni körülöttem, csak most nem volt rendesen időm felfogni, mint a múltkor, hogy mi történik. Remélem, nem akarunk sportot űzni a földrengésekből! Egy évfolyamtársam írta ezt: "mire legközelebb hazamegyek, egy nagy kráter lesz a megye helyén ha így haladunk..." Áh, azért ott még nem tartunk :D De egy kicsit para, hogy mostanság így szaporodnak a rengések...
Tegnap volt egy érdekes napom. Vissza kellett menni az index miatt Pestre, a szótárak miatt meg volt 5 elütnivaló órám. Érdekes volt olyankor lenni az egyetemen, amikor senki sincs ott. Megtudtam, miért küldik egymást a svédek az erdőbe, ha meg akarják bántani a másikat, beszélgettem furcsa hajlamokról egy lánnyal, akiről tudtam én, hogy kedves, de nem gondoltam volna, hogy tök jól el tudunk beszélgetni egymással, lenyúltam pár dán nyelvű újságot, életem egyik legfinomabb sörére hagytam magam meghívni, valamint megszereztem az első lengyel-magyar és magyar-lengyel szótáramat (utóbbi nem kellett volna :( ). Hazafelé meg láttam egy őzet a buszból, cuki volt.
Ma a szó legszorosabb értelmében semmit se csináltam, de azt határozottan aktívan. Olvastam Selma Lagerlöf Jeruzsálem c. regényét januárban (zseniális, olvassátok el! :) ), és már félig megnéztem a filmet, többszöri nekifutásra. Még a nyáron talán befejezem :D Darren Shantól vettem még valamikor régen egy regényt, ami érdekelt, de meg kellett állapítanom, hogy bizony baromira kinőttem őt. Mert az rendben van, hogy én idősödöm, pár nap és 20 vagyok, csoda, hogy még nem vágtam falhoz ezt a könyvet (na meg az előzőt... az tényleg fura volt, pedig te jó ég, mennyire szerettem anno!), de hogy Darren ugyanott maradt...! Fura. Mindegy, azért befejezem, kb. a felénél tartok, még adok neki egy esélyt, hogy halovány árnyékába lépjen a Rémségek cirkuszának, de szerintem sajnos lassan vége a Darren-Vralla-szerelemnek :( Sírjunk.
Most éppen gumicukrokról alkudozom Torch-csal (ejnye, ez rémesen néz ki...), amiket sose fogok megkapni :( De tök poén, szóval, most, hogy minden "hasznos" infót az orrotokra kötöttem, szépen megyek, és kunyerálok még magamnak pár virtuális macit :P Haribómahtdíkinderfró - undervahszeneébenzó.
Ja, és a cím... A legnépszerűbb videómegosztó a főoldalán javasolta nekem. Azért örültem neki, mert irtózatosan régen hallottam utoljára, pedig mennyire szerettem a TDG-t!! Pláne ezt a számot. És mikor is lehetne aktuálisabb, ha nem most? Szóval, nosztalgikus hangulatba kerültem, és egy ideje ez a szám megy folyamatosan. De nyugi, senkit se utálok :))
De most már tényleg sok belőlem egyszerre :D